- haver, ne csináld már...
- Nolen... öregem... - kezdtem totál lassan, csak hogy ez az idióta is megértse végre. megfogtam a két vállát, és magam felé fordítottam, hogy a szemeibe tudjak nézni. gondoltam úgy hatásosabb lesz a hegyi beszédem. nem igazán tudom megérteni, hogy mégis mi a fenéért kell most elkezdenie problémázni a dolgokon.- figyelj.. nyugalom a hosszú élet titka. mondjuk ez most nem tudom hogy kapcsolódik ide, de az a lényeg, hogy ne problémázz azon, hogy mit akarunk most csinálni, csak csináljuk. mert ha ezt most nem teszed meg, akkor öreg korodig azon fogsz bánkódni, hogy basszus, de jó lett volna megcsinálni azt a hülyeséget, Miles-al, amikor még élt az a hülye...
- de Miles, nézd már! - lefelé mutatott, alánk, a mélységbe. most meg kellene rémülnöm? soha nem féltem semmitől. kígyóktól, bogaraktól, magasságtól, mélységtől, tanártól, lányoktól, az élettől...
- csak egyszer élsz, haver... - megráztam a vállát, hogy jobban figyeljen rám - ne szalaszd el a lehetőségeket, te barom! mit fogsz így mesélni a gyerekeidnek? a nődnek? a szüleidnek? azt, hogy milyen jó könyvet olvastál, de változtatnál egy kicsit a befejezésén, mert nem tetszett a happy end? nem! azt fogod elmondani, hogy mennyire éltél! hogy mennyire élvezted ezt az egy rohadt életet, amit kaptunk... bár, amennyiben hiszel a lélekvándorlásban.. - nyeltem egy nagyot, és próbáltam okos, olyan professzoros arckifejezést felölteni -mekkora az esélye annak, hogy következő életedben is emberként fogsz újjászületni? ha úgy éled le az életedet, hogy nem tettél semmi becsülni valót, semmi.. nagyot, akkor tuti egy giliszta leszel, vagy egy patkány. - megvontam a vállamat. mégis ki a franc akarna újjászületni egy patkány testébe? szörnyű lenne. ha van olyan dolog, amit utálok, akkor az az a tudat, hogy egész életemben nem fogok csinálni semmi kiemelkedőt, aminek a következtében egy patkányt száll meg a lelkem, és azzal fogom leélni az életemet, hogy... mit is csinálnak pontosan a patkányok? nem tudom, de elég szar lenne.
- csináld egyedül, úgysem mered.
- Nolen, Nolen, Nolen... hát így ismersz te engem? neem, tudom, hogy nem - lassan elvigyorodtam, közben megpofoztam egy kicsit, csak hogy segítsem az agyműködését, mialatt visszaemlékszik, hogy nagyon nem olyan vagyok, aki visszalépne valamiből. akármiből. - ha én ugrom, te is ugrasz, ugye? jóban, rosszban... ja várj, azt a házasságnál mondják, szóval.. happyben, depiben.. ez meg ribancos volt - nevetve megráztam a fejem - haverok vagyunk, mióta is? - vártam egy kicsit, hogy talán neki eszébe jut, mert nekem fogalmam sincs mióta is ismerjük egymást. nem merném rábízni magam a memóriámra. - mindegy, szóval a lényeg... most élsz, és ezt ki kell használnod. - bólintottam egyet. - gyerünk! - adtam neki még egy kis pofont, aztán hátrébb léptem párat, és ugrottam. mert így kell élni.