what do they make dreams for, when you got them jeans on

szeretem a természetet. erre már egész kicsi koromban rájöttem, amikor a bátyámmal együtt jártuk a házunk környékén lévő erdőt, ami tele volt különböző növényekkel, amiben szinte el is vesztünk, olyan kicsik voltunk még, de imádtuk, mert az volt a mi kis világunk. azóta a ház el lett adva, mi meg különváltunk, de a természet iránti rajongásom kicsit sem változott. az időjárástól függetlenül sem. esőben különösen jó dolog kint kóborolni, mert akkor gyakorlatilag senki nincs az utcákon, vagy a parkban.

de szerencsére most nem ez a helyzet. kifejezetten meglepődtem reggel, amikor azt láttam, hogy süt a nap. ezt jelnek véve gyorsan fel is öltöztem, hogy minél hamarabb a szabad levegőn lehessek.

ha az embernek nincs munkája, igazából bármit tud magával csinálni. épp ezért beszélgettem el a lakásunktól nem messze üzletelő hajléktalannal is, aki azokat a fura újságokat árulja, amiből megélhet, ha eladja őket. törzsvásárlója vagyok, így jól el tudtunk beszélgetni bármiről. csak ez után a beszélgetés után indultam el a parkba.

szeretem a helyet, ahol élünk, mert mindenből van a közelében. bolt, park, kocsma, klub, iskola, könyvesbolt. szóval egész ideális ez az egész. bár a jó helytől függetlenül a lakást nem nekem tervezték. viszonylag nagy, bár nem sok mindenhez tudom hasonlítani, korábban csak a munkahelyeimen biztosított lakásokban csöveztem, ott is csak azért, mert hajléktalanokat nem alkalmaztak. bár nem szeretem ezt a szót, legyen inkább ingyenélő. aztán beszélgettem nolennel, és most lakótársak vagyunk. gazdag kis köcsög a gyerek - nálam legalábbis mindenki gazdagabb -, de semmit nem irigylek tőle.mert milyen az az élet, ahol nem tanulsz meg küzdeni azért, amit szeretnél? apám meg soha nem fogja a nevemre íratni az örökségem, amíg meg nem hal. csak annyit akar, hogy a nyomdokaiba lépjek... de inkább elélek kevés pénzen, mint hogy valami környezetszennyező multicégnél dolgozzak minden áldott nap.

amint odaértem a parkba, egyből kicsit jobban éreztem magam. az a sok zöld néha már bántja a szemem, de valahogy megnyugtató, amikor már csak összefolyik előtted az egész. szokásomhoz híven besétáltam a fű közepére, levetettem magam először törökülésbe, aztán pedig a eldőltem, mint valami tuskó, és már csak a kék eget láttam, meg a madarak csicsergését hallottam. azért.. jól jönne valaki, akinek adhatom a dalai lámát közben...

bring your love baby I could bring my shame
bring the drugs baby I could bring my pain

nem tudnám megmondani honnan indul az a dolog, hogy mindig én dumálok a legtöbbet, és olyan bölcsességeket osztok meg az emberekkel, amiket nem is szabadna tudnom. tény, hogy egy ügyvéd, és egy filozófus gyereke vagyok, de ha a szülők okosak, akkor a gyereknek is feltétlenül annak kell lennie? biztos gandhi volt az esti mesém. szívesen találkoztam volna vele.. kár, hogy meghalt. de egyszer úgyis meghal mindenki... csak az emberek lelke nem. igen, én hiszek a lélekvándorlásban. és hiszem, hogy egyszer gyűrűsfarkú makiként uralkodtam egy lakatlan sziget teljes állatállományán.

örülök neki, hogy nem kell folyton egy unalmas irodaépület négy falát bámulnám, mivel ha kapnék is munkát egy olyan puccos helyen - apám bármikor felvenne, csak ki kellene gondolnom, már ugrana is -, biztos csak ülnék, és az élet nagy kérdésein gondolkoznék. mondjuk, hogy miért nem csinálnak egér ízű macskakaját. vagy hogy miért nem készítik a repülőket is olyan anyagból, mint a törhetetlen fekete dobozt. de az is érdekelne, hogy vajon örülnek-e az analfabéták a betűtésztának a levesben... és mivel van egy csodálatos életem emberként, mielőtt tovább vándorolna lelkem, ki is fogom deríteni a válaszokat.

az eget nézve rájöttem, hogy annyi minden van még, amit ki szeretnék próbálni... de nem is csak szeretnék, de egyenesen akarom. kiskoromban anyámnak elég sok időbe telt, mire valamennyire leszoktatott arról, hogy minden egyes dologra azt mondjam, akarom, de olyan tizenhat éves koromban előjött ez az egészen új, és különleges szokás, hogy amit akarok, azt meg is kapom, és nem nagyon érdekel, hogy mibe fog az nekem kerülni. pont ezért vagyok most ilyen munkanélküli, csóró valaki, aki a haverjával lakik... tulajdonképpen ez az egész nem is olyan hosszú történet.

van az a rengeteg tipikus milliomos család, ahol mindig az egyik fiú örökli a hatalmas céget. lelkiismeretesen tanul is, hogy elnyerje az apja elismerését, és csodaszép kis családja lesz, mint a folyton vigyorgó emberek a reklámokban. a mi drága kis családunkban ez azonban már ott megbukott, amikor a bátyám elhatározta, hogy ő ugyan nem fog apánk nyomdokaiba lépni, hanem inkább elmegy az usába sportmenedzsernek - valljuk be ez elég jól összejött neki. így rám maradt volna az egész, de mivel utálom a szabályokat, és kötöttségeket, most is itt fekszem egy park közepén, bámulva a kék eget, alig néhány fonttal a számlámon.

hiperaktív természetemnek köszönhetően nem bírok tovább a füvön feküdni, inkább elindulok a kis patak irányába, hátha végre tényleg találkozom valakivel, akivel tudok beszélgetni. az a múltkori kínai bácsi is megfelelne, aki ugyan egy szót sem szólt, de el tudtam neki mesélni az egész életemet, és egész jó tanácsokat adott át a gondolatain keresztül, telepátiával. de jelenleg ő lenne az utolsó, akivel beszélgetnék... - shine? - állok meg egy pillanatra. nem is biztos, hogy ő az, de egy próbát megér. ha mégsem ő, legalább lesz egy új barátom.

bring your love baby I could bring my shame
bring the drugs baby I could bring my pain

emlékszik az ember hol is ismerte meg az ismerőseit? a legtöbb ember biztosan fel tudja idézni, hogy mikor futott össze valakivel, és természetesen a párok is napra, sőt órára pontosan tudják, hogy mikor találták meg "életük szerelmét", de velem egészen más a helyzet. már az azért is, mert nem is igazán érdekel, hogy hol és mikor ismertem meg az illetőt, csak az számít, hogy milyen a viszonyom vele. mert arra csak emlékszik az ember...

egyszer e miatt az elméletem miatt mondjuk elég fura helyzetbe jöttem, mondjuk ez már nem is csak egyszer fordult elő... régebben, amikor még fiatalabb voltam - fiatalság, bolondság - tartottunk egy bulit, amit elég jól sikerült, másra nem is nagyon emlékszem, és összetűzésbe is keveredtem az egyik haverommal, de másnap egyikünk sem emlékezett már rá, csak néztek, mintha mindkettőnket elraboltak volna az ufók, és valami furcsa lenne rajtunk. ugyanezen az éjszakán találkoztam egy lánnyal, akinek meg másnap nem emlékeztem a nevére... jó ideig piros volt utána az arcom.

na most.. hol is ismertem meg shine-t? hűha... na most tudni kell, hogy minden más ismerősömnél csak legyintenék a dologra, és annyit mondanék, hogy honnan tudjam? halványan lila gőzöm sincs hol ismertem meg mondjuk a legjobb haverom, vagy az exbarátnőm. de shine más. őt tudom. legalábbis remélem, hogy az életmódom még nem építette le annyira az egyébként is kicsi agyamat, hogy elfelejthetném ezt.

gyerekkorunkban szomszédok voltunk. ki felejt el egy ilyen dolgot? örökké együtt játszottunk, és igazából elég nehéz volt elválasztani minket, egészen a gimiig... egyszerűen más társaságba keveredtünk. ő maradt a könyveinél, én meg minden áldott percben próbáltam felhívni magamra a figyelmét.. igazából bárkinek a figyelmét, mégis mindig az igazgatónál kötöttem ki. ettől függetlenül én még szerettem shine-al lenni. sokan mondják ugye, hogy nem a külsőt kell nézni, hanem a belső értékeket, és én legalább élő példa vagyok erre, mert soha nem érdekelt, ha valakinek nem a megfelelő a haja, vagy éppen szemüvege van, mert az senkit nem kellene, hogy érdekeljen, csak az, ami odabent van. és kész.

- úristen, de régen találkoztunk! eszméletlen szexi vagy - mondtam egy vigyor kíséretében - csak nem elrabolt a nagynénéd? - még mindig vigyorogva végigmértem, szokásomhoz híven elég feltűnően - hogy lehet, hogy még nem találkoztunk itt? de várj, befogom, és inkább csak mesélj...

bring your love baby I could bring my shame
bring the drugs baby I could bring my pain

egy régi jó barátot mindig nagyon szívesen lát megint az ember, ha elmulasztottak pár évet, mondjuk mert az egyiknek bejött az élet, a másik meg elutazott a karib-tengerre, és talált valakit, akivel le fogja élni az életét. fogalmam sincs honnan szedem ezt a példát, mert tudomásom szerint egyik ismerősöm se nősült a karib szigetekre. de ki is tekerném a nyakát, ha mégis, de nem vitt magával.

ahogy elkezdi mesélni, hogy mi is történt vele, próbálok nagyon figyelni rá, mert az utóbbi időben - gyakorlatilag egész életemben - volt egy kis problémám azzal, hogy odafigyeljek, még akkor is, ha fontos dologról beszéltek nekem. most viszont kivételesen egész könnyen oda tudok figyelni, talán mert jobban érdekel az összes dolog, amit mond, mint amit öt év alatt tanultam a gimiben. az az öt év sem volt jó semmire tulajdonképpen, még mindig nincs munkám. persze, kellene mennem egyetemre, de ha apám nem fizeti, akkor nem is nagyon érdekel. ő meg úgyis csak ügyvédnek adna be, azt pedig nem akarom.

egészen belelendült a beszédbe, és mire a mondandója végére ért, majdnem többet megtudok róla, mint a sok éves ismeretségünk alatt. aztán jön az a rettegett kis kérdés, amikor nekem kellene beszélnem.. de neki? miért ne?

- egyetem? ne viccelj már, örülök, hogy a gimivel végeztem. valahogy nincs kedvem még egy csomó évet tanulni. meg egyébként is, ismered apámat.. azt akarja, hogy én kövessem a "trónon", de ki a francnak van kedve egész életében egy irodaépületben poshadni? hát én tuti nem fogok... de így most elvette tőlem az összes örökségem, és semmit nem kapok, amíg meg nem hal. persze, anya szokott pénzt küldeni, de az én életmódomnak az nem elég - magyarázom teljes átéléssel. de hogy is tudnám másképp, hiszen ez az én életem - szóval most izével lakom.. ismered nolent? régi haverom, nem is olyan lényeges... vele van egy lakásunk, ő még tanul - vigyorogtam egyet... szerencsétlen - volt már egy csomó állásom.. könyvesboltban, sima élelmiszerüzletben, rendőrségen, lemezboltban, bárban.. az mondjuk tetszett, egy olyat fogok megint keresni, ez már biztos. de mindenhonnan kirúgtak, vagy felmondtam. az egyik ruhaüzletben például molesztált a másik eladó.. - még mindig megborzongok, ha visszagondolok arra az emberre. nyilvánvalóan meleg volt, de akkor is.. nem rajtam kellett volna kitölteni a szexuális vágyait. de még örülhetek neki, hogy csak próbálkozott.

- szóval most ingyenélő vagyok - mondom egy vállrándítással, de el sem akarja hinni. - tudoom, ez így elég fura, utálok pénz nélkül lenni, de most gondolj bele, csinálnál olyat, amit nem akarsz? bár nyilván jobban meg tudnék élni, ha engedelmeskednék apámnak, meg lenne normális állásom is, de most nem sok kedvem van hozzá... - ismételten megvontam a vállam, és egy ideig csak bámultam a parkot, ahogy sétáltunk. - meghívhatlak egy kávéra?

bring your love baby I could bring my shame
bring the drugs baby I could bring my pain

mindenkinek meg van a véleménye a saját szüleiről is, nem igaz? és akkor is ítélkezünk, ha állítjuk, hogy nem tesszük. mert ilyen az ember. mindenkinek a saját igaza a fontos, és rá akarja kényszeríteni a saját igényeit a másikra, csak hogy boldog lehessen, és valamilyen szinten újraélje azokat a dolgokat, amiken még felnőtt korára sem tudott túllépni. mikor lesz felnőtt egy ember? húsz éves korára szerintem mindenkinek fel kell nőnie. akkorra az ember elég olyan dolgot tapasztal, ami erősség teszi, olyanná, aki megáll a lábán, és megvan a saját életstílusa is. bár az életstílus mindenképpen korábban alakul ki. hiszen ha egy gyerek nem szeret emberek között lenni, akkor felnőtt korára sem lesz partiarc. ha pedig valaki szereti az embereket, és örökké elmegy otthonról, akkor neki is megvan a saját menőmanós életstílusa.

több éve járok már ebbe a parkba, és ha lehet mondani, akkor eléggé ismerem is, mert szinte már minden szegletét bejártam. jó dolog, amikor az ember meg akar nyugodni. bár egy idő után fura az a sok zöld, meg zavaró is lehet, hogy csak azt látod, de akkor ott van a kávézó. amit egyébként imádok. legyen az bármilyen kávézó.

kiskoromban kezdődött az egész, mikor még hawaii-n nyaraltunk minden évben a szüleimmel. ott nagyon hangulatosak voltak a kávézók, és onnantól kezdve itthon is azt kerestem, hogy melyik kávézóba ül be úgy az ember, hogy csak még jobb kedve lesz tőle az élethez is.

nem tudom megérteni azokat az embereket, akik egész nap csak otthon ülnek, és nem csinálnak semmit, csak bámulják a tévét, meg esznek, aztán meg mindenkinek elsírják magukat, hogy de ők nem akarták ám meghízni, de nincs idejük mozogni, mert párt is szeretnének találni maguk mellé, csak túl sok a munkájuk. na most ez hazugság is, én meg azokat az embereket, akik hazudnak, nagyon megvetem. nekem lehet az arcomba mondani az igazságot, de csak oda. nem is tudom már hogy kalandoztam el idáig, az előbb még a kávéról volt szó, ami remélem segít is majd egy kicsit, hogy ne mindig máson kezdjek el gondolkozni, hanem azon, amiről beszélgetünk.

- arra... - mutattam a kávézó irányába. szerencsére ott is ismertek már. vagyis inkább többször kidobtak volna szerintem, annyit dumáltam már a pincérlányoknak is az élet nagy dolgairól, de később eljöttek még hozzám, hogy... végighallgassanak. és ez jó dolog. nem azt mondom, hogy csak arra vágyom, hogy csinos lányok.. beszélgessenek velem, de az embernek vannak bizonyos szükségletei, és ha megvannak hozzá az adottságai, hogy ezeket a vágyakat kielégítse, akkor miért ne tehetné meg a nélkül, hogy elítélik? már az ember az életében eljut már egy bizonyos pontra, amikor nem érdekli, hogy kedvelik-e az ember, és tetszik-e nekik, amit kapnak. mert ha kedvelnek, akkor rendben van. ha nem, akkor is oké. - hm..  milyet kérsz? - fordulok oda summer-hez, amikor már ott ülünk a kávézóban, az egyik ablak melletti boxban.